Rólunk szól

Párhuzamos valóságok

 

Az egyik valóságban írok. A másikban meg létezem. 
A két valóság sokszor köszönőviszonyban sincs egymással.

———————————————————————————————————–

 

“Valahogy el kellene mesélni ezeket az éjszakákat” – gondolták mindketten. A tetovált ismeg a tündér is egyszerre, ugyanarra gondolt. Összemosolyogtak. 

El kellene mondani az éjszakákat, amik olyanok, mintha valaki más élete lenne. Egy harmadik személyé, akit nem is ismernek. Hiába sejtik, hogy mégiscsak az övék, hiszen ilyenkor annyira élőnek érzik magukat, hogy utána minden más csak rossz lenyomat, utánzat, valami, ami “fake”
Más estéken meg… minden olyan “igaziszerű”. Az érintés, a másik pólója rajtuk, ahogy vacsorát készítenek nekik, ahogy kávét főznek reggel. De ez nem a valóság. Csak valami, ami olyan, mintha…. 
Valami, ami úgy tesz..

Egy egészen másik valóságban – ami ki tudja már hanyadik a sorban, egy idő után már nem is kell azt számolni, a párhuzamos valóságok között úgyis gyerekjáték az átjárás – ,  derékig érő hullámos hajjal, az elmaradhatatlan farmerban, ölelnek valakit, miközben őket ölelik, mindkettejüket. 
Mások nézik ezt az egészet, ők meg úgy viselkednek, mint valami budapesti Lana Del Rey. Lehet ez a valóság az ő valósága, a vodka valósága, a tetovált valóság, amiben átmenetileg jól érzik magukat, de csak azért, mert nem veszik észre, hogy mégiscsak hazugság ez az egész, ami majd véget ér. 

Egy elcseszett valóság ez,  ahol valaki azt mondja, hogy nem baj, ha van valaki más is rajta kívül. A rövidnadrágos bizonygatja, hogy nincs más, egyébként tényleg nincs, a tündér is így tudja, de ő hozzáteszi, hogy bárcsak lenne. A tetovált féltékennyé tenné, hogy ne legyen már annyira magabiztos, a tündér csak annyit kér, hogy valakinek ne legyen már annyira minden mindegy. Valaki félje már őket elveszíteni. Egyformán nehezen tudják elfogadni, hogy nincs sehol, aki ennél a játéknál többet szeretne. 

Van nekik egy parfümjük. Mindig csak randevúra fújják magukra. Mindig csak egy valakinek tartogatják. A tetoválást is szeretnék megmutatni. Az összeset. Egy valakinek. Mindig csak egynek. 
Annak az egynek.

 



“Ne aggódjon, vigyázok magamra. Gondosan ügyelek rá, hogy ne történjen velem semmi rossz. Hogy ne történjen velem semmi.

Tudja, vannak ezek a fiúk. Nem áltatom magam, mindegyik csak a testemet akarja. Nem sokon múlik, hogy ne adjam meg nekik. Én rontom el? Jó humora van, ezt szeretem. Egy férfinak legyen humora. 

Hogy majd nem remegnek értem, mert könnyen kapják meg, amit akarnak? Hogy majd nem értékelnek? Maga nagyon jópofa, hallja-e? Nem remegnek? Lehet. És? 
Tudja, mit tanítottak nekem? Hogy értem nem lehet. Én ahhoz nem vagyok elég. Akinek kellett volna, kötelessége lett volna, az se tette. Pedig nem kapott meg könnyen. Sokáig udvarolt. A csillagokat is lehozta. Na erre mondjon valamit. Nem tud? Sejtettem. 

De ne féltsen. Én vigyázok magamra, el vagyok csomagolva gondosan. Itt nem történik semmi.

 

 

 

Te vagy a sorok között elhallgatott igazságom, cserébe én a tied. 
Rólam szól. Rólad szól. Rólunk szól? 
“Kéne közös kép.”
Ami készült, az szép lett. Igazán. #apezsgömondja
Mást is mondana. 

“Ne tudja senki, ne értse senki.”

 

 


Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod. 
Ha véleményed van, kérlek, írd meg nekem.

Ha van még időd, olvasgass tovább nyugodtan, remélem, hogy találsz még olyat, ami érdemes az olvasásra. 
Ha úgy érzed, még mindig nem elég, nézd meg a Facebook oldal-t is. Képek, idézetek, zenék, videók és természetesen a legújabb bejegyzések.

"Ott ültek még sokáig a bor mellett a teraszon, az egyre halványuló lámpa fényénél.
A tündér a vonatról és a tetovált lány. 
Mind a kettő én voltam. "

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!