Aki a szerelembe szerelmes

A fitt lányokat lelövik, ugye?

 

Történt ugyanis, hogy álltunk az edzőteremben, és egy úriember, miután nem boldogult azzal a súllyal, amivel én dolgoztam, megkérdezte, hogy egyébként sportolok-e valamit. 
Csodálkozva pillantottam körbe, lévén mégiscsak egy edzőteremben ácsorgunk, és szégyenlősen közöltem, körbemutatva, hogy ezt.
De az úr nem adta fel, és tovább erősködött. Na jó, de úgy egyébként, sportolok-e valamit. Ismét csak magamat tudtam ismételni, valójában tök unalmas lehetek, hogy még mindig ezt. 

Majd tovább folytattuk az eszmecserét, mert szerinte a teljesítményemet, még a férfiak is megirigyelhetik, én meg angyali mosollyal az arcomon közöltem, mint úgy általában, hogy ez nem tudom, hogy rám nézve dicsőség, vagy a férfiakra nézve szégyen. 

Ezzel megint elérkeztünk a kedvenc témámhoz. Jelezném, hogy semmi olyat nem csináltam, amire bárki más, aki csak egy kicsit is komolyabban veszi az edzést, ne lenne képes. Az utóbbi időben megint nem is tettem magam annyira oda, ritkábban edzettem, az evésre se figyeltem.  
Nincsenek definiált izmaim, nem látszik a háromfejű combizmomnak, mind a három feje.
Nem vagyok “túl izmos”. 

(Egyébként is el kellene felejteni már ezt a hülyeséget, egy nő, genetikailag képtelen rá, hogy “túl izmos” legyen, ahhoz már a hormonok játéka szükséges, az meg egy külön történet. Ha meg úgy gondolja bárki is, hogy belemegy a játékba, a saját szervezete, hadd csináljon már vele azt, amit akar. Zárójel bezárva.)

Van karom, van combom, van vállam, van fenekem, ezt már említettem, (és fogom is), amin látszik, hogy sportolok, hol többet, hol kevesebbet. Mostanában csak annyit, amennyi éppen jól esik.

Választhatnék a közvélemény szerint “nőiesebb” sportot, akkor biztos nem lennének ilyen beszélgetéseim, de nem, én ezt választottam, ez az én sportom. 

Furcsa az, mikor tudom, hogy az én teljesítményem nem is kiemelkedő, és látom egy versenyen a többi nőtársam eredményét. Látom a példaképeimet, hogy hozzájuk képest olyan, mintha nem is edzenék.
És az ilyenfajta “dicsőségek” nem tesznek boldoggá. Gyengék között, nem erény erősnek lenni. Még mindig nem nekem kellene mutánsnak érezni magam, mert éppen vastagabb a karom, mint a beszélgetőpartneremé. 

Tudom, tudom, válasszak másik termet. De hát az, ahova én járok, egy átlagos terem. Nem az elit, nem azért járunk oda, mert “sikk” itt selfie-t készíteni, hanem mert edzeni szeretnénk. 
Tudom azt is, hogy ne foglalkozzak egyáltalán azzal, hogy körülöttem ki, hogy néz ki, különben sem bántásból mondta. Ezzel tisztában vagyok, és megint az én kattanásom, hogy bennem ilyesmit indít el. 

De ha Szókratész is megmondta: “A férfinak nincs joga a fizikai edzés terén amatőrnek lennie. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erőt, amire a teste képes.”

Akkor ez a tudás vajon hova lett az elmúlt pár ezer évben?

(A címet a Szex és New York, “A szingliket lelövik, ugye?” részének címe inspirálta.)

 

 

 


Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod. 
Ha véleményed van, kérlek, írd meg nekem.

Ha van még időd, olvasgass tovább nyugodtan, remélem, hogy találsz még olyat, ami érdemes az olvasásra. 
Ha úgy érzed, még mindig nem elég, nézd meg a Facebook oldal-t is. Képek, idézetek, zenék, videók és természetesen a legújabb bejegyzések.

"Ott ültek még sokáig a bor mellett a teraszon, az egyre halványuló lámpa fényénél.
A tündér a vonatról és a tetovált lány. 
Mind a kettő én voltam. "

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!