Aki a szerelembe szerelmes

A boldogság világnapjának margójára

 

Milyen jól is hangzik ez. Valaminek a margójára. Egy szakításnak, egy születésnapnak, a boldogság világnapjának. Merthogy az van ma.

És valahogy tényleg. Mintha jött volna egy kis fellélegzés.

Hogy a tegnapi séta tette a Dunánál? Vagy az a fél kiló csoki és perec, amit lenyomtam a torkomon? A néhány Simpson rész? Mindig tudok rajta nevetni. “Elegem van ebből az iskolából. Az érdemjegyek egyre rosszabbak és az osztályokba nagyon csúnya gyerekek járnak.” 

Egyszer a perec- Simpson család kombináció jót tett. Istenem, sokat szomorkodtam már miattad. Hiába mondogattam, hogy ennek az elején nem így kellene lennie, nem akartam elhinni, hogy megint minden így alakul.
De nem is erről akarok írni, hiszen ma a boldogság világnapja van.

Szóval, vagy ez tette, vagy az a rengeteg új lehetőség, amibe megint belefutottam, vagy az a néhány perc a szoláriumban, igen, oda is elmerészkedtem, vagy az irodalom, amit reggel olvastam. Nem tudom. Az is lehet, hogy  a biztonság, hogy van mibe kapaszkodni. Hogy ami fontos nekem,  az megmaradt. Mert én, számíthatok magamra. 

Ma már nevettem sokat, úgy, ahogy szoktam. Amiről nem beszélünk, az nincs is. Tudod, én még szeretnék rólad beszélni, ahogy szoktam, elemezgetni a végsőkig, mert mindig újabb dolgok jutnak eszembe,még mindig nem értem az összefüggéseket, próbálok rájönni, hogy én hol hibáztam.
Azt már tudom, hogy te mit adtál nekem, és én mit neked. Tudom, hogy miért találkoztunk. De ez nem nyugtat meg. Hiába a mosolyok, este elkomorulok. Este félve lesem az ajtót. Talán. Mindig várok valamire. Még mindig nem tudom beismerni, hogy itt a vége. Reménykedek.
Csak a holnapot, a holnapot azt nem várom.
Kifelé mindig csak azt, hogy minden rendben van.
Csak ne vetítene folyton képeket elém az agyam… 

De a boldogság.. igen. Ott tartottam, hogy mindig bele lehet kapaszkodni valamibe. Mozogni kell ahhoz, hogy előrébb jussunk, hogy kijussunk a gödörből. Azt hiszem, talán jól emlékszem, a cápák is akkor maradnak életben, ha úsznak. Akkor tud beáramlani a víz a kopoltyújukon, amiből kiszűrik a levegőt. 

Jó, hogy mindig van mihez nyúlni. Kicsit olyan ez, mint mikor az ember életveszélyben van. Kiélesednek a reflexek, a vérben száguldó adrenalintól fájdalmat sem érzel, csak mented az életed. Túlélési ösztön. Ha lefekszel, valóban véged van.

Közhely, de mindenhez csak idő kell. Nem akarom elfogadni a kudarcot. Nem akarom elfogadni, hogy pont nekem ne lenne párom a nagyvilágban. Annyira nem vagyok én rossz ember. Nem tudok mindenre válaszolni, nem tudom miért történnek szörnyűségek, de hiszem, hogy nem azért vagyunk itt, hogy szenvedjünk. Ha minden tönkremegy, az csak azért lehet, mert annál valami jobb és nagyobb dolog van készülőben. Ebben akarok hinni.

És akkor majd megtörténik. Egyszer csak azt veszed észre, hogy könnyebben lélegzel.

 


Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod. 
Ha véleményed van, kérlek, írd meg nekem.

Ha van még időd, olvasgass tovább nyugodtan, remélem, hogy találsz még olyat, ami érdemes az olvasásra. 
Ha úgy érzed, még mindig nem elég, nézd meg a Facebook oldal-t is. Képek, idézetek, zenék, videók és természetesen a legújabb bejegyzések.

"Ott ültek még sokáig a bor mellett a teraszon, az egyre halványuló lámpa fényénél.
A tündér a vonatról és a tetovált lány. 
Mind a kettő én voltam. "

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!